Ahogy az újabban magyar betyárnak maszkírozott szolmizáló- és szájharmonika-művész találóan mutatott rá, „nullánál kevesebbszer nem játszhat a rádió”. Egy másik történelmi éra szavaival élve, „csak a láncainkat veszíthetjük”. Buddhista felhanggal kevert rock and roll filozófia formájában pedig – egy immár klasszikus magyar guru tollából – így szól: „ha nem lesz semmim, hát szabad leszek”. Az idézetekkel megtámogatott lényeg, hogy a zenekar tagjainak nincsenek anyagi, egzisztenciális elvárásai a formációval szemben, céljuk ma is csupán annyi, mint a megalakuláskor, nevezetesen, hogy Jimi Hendrix dalai újra és újra élőben is megszólaljanak. Ezért a muzsika ingyen van, abba nem is szólhat bele a tisztelt megrendelő, fizetni csak a szállításért, pakolásért, utazásért kell. Ilyen formán a Jimi Hendrix Memorial tulajdonképpen logisztikai cég, de ha már ott vannak, muzsikálnak is.
És a „gyakran feltett kérdések” közt is a vezető: Miért éppen Hendrix? Mert a zenekar orákulumának, szellemi atyjának, organizátorának, frontemberének, (tulajdonosának és ügyvezető igazgatójának), Szagán Györgynek éppen ez csípődött be. Hendrix csak egyike számtalan választott mesterének, nem a kizárólagos rajongás tette az interpretátorává. Hanem? Maga sem tudja. Motyogott valamit a zenéből áradó szabadságról, titokzatosságról, az azonnal felismerhető egyediségről, bla-bla-bla… De szerintem a pénzért csinálják. Hisz tátikázhatnának ők is éhbérért a megélhetési gondokkal küzdő kereskedelmi tévékben, és a bukott angyalokként utóvédharcot folytató, de kulturális küldetést teljesítő diszkókban. De persze az büdös nekik. Inkább hakniznak, idejüket és innen-onnan összelapátolt tudásukat a kíméletlen pénzhajhászásnak szentelve.
És miután zötykölődnek a bérelt mikrobuszban, szállítják, pakolják és szerelik a cuccot (jó pénzért), azután következik az ingyen előadás a saját mulattatásukra, „a banda játszik…”.